A Lindbergh-bébi eltűnését a mai napig a múlt évszázad bűntényeként emlegetik. Miért állt hosszú ideig az érdeklődés középpontjában a húsz hónapos gyermek elrablása? Vajon miért volt nagy hatással az emberekre az esemény, melyben Al Capone, a híres maffiafőnök is felajánlotta segítségét, az ítélet jogosságában pedig még az elnök felesége, Eleanor Roosevelt is kételkedett?
A kis Charlie Lindbergh - Fotó: History.com
Charles Lindbergh a kor leghíresebb és egyik legnépszerűbb közszereplője volt, akit világszerte szinte félistenként tiszteltek, miután 1927-ben, mindössze 25 évesen elsőként átrepülte az Atlanti-óceánt. A nemzeti hősként ünnepelt pilóta kisfiának eltűnése őrületbe kergette az országot.
Ahogy Joyce Milton a Lindbergh családról szóló, Loss of Eden című életrajzában írta: "1932 rettenetes év volt. Az ország a Nagy Válság szélén állt. A Nagy Háború, a háború, amely véget vet minden háborúnak, nem akadályozta meg olyan totalitárius rezsimek, mint a fasizmus és a nácizmus előretörését. Az amerikaiak csak csodálkoztak, hogy mi történik a világban. Még egy nemzeti hős kisgyermeke sincs biztonságban az emberrablóktól."
A múlt század legnagyobb sajtószenzációjának számító, több sebből vérző eset máig tele van megválaszolatlan kérdésekkel.
Rémálom a hegyekben
1932 februárjának utolsó hétvégéjét a rajongók tömege és a média zaklatása elől menekülő Lindbergh-család a New Jersey erdős részén fekvő nyaralójukban töltötte. A kizárólag viszontagságos úton megközelíthető, erdővel sűrűn benőtt hegyek között álló, tíz hálószobás víkendházukban végre biztonságra és nyugalomra leltek. Március 1-jén, kedden hideg, nyirkos volt az este, metsző szél fújt odakint, ám a házban békésen teltek az órák: a nagy tiszteletben álló nemzeti hős, a világhírű pilóta, Charles Lindbergh, és második gyermekükkel várandós Anne Morrow Lindbergh külön szobában olvasgattak, míg húsz hónapos kisfiuk édesdeden szundikált a zsalugáterrel rögzített ablakú, emeleti gyerekszobában.
Legalábbis így gondolták.
A húsz hónapos Charlie Lindbergh rejtélyes módon tűnt el - Fotó: Crime Museum
A hopewelli víkendházba néhány nyugodtnak ígérkező napra érkező család eredetileg már előző este vissza akart térni otthonába, ám húsz hónapos, náthás kisfiuk felépülése érdekében az apa úgy döntött, hogy a tervezettnél két napnál tovább maradnak a nyaralóban. A végzetes estén minden a szokásos módon történt: a bébi mellett főállásban dolgozó Betty Gow nyolc órakor megetette, majd lefektette a kisfiút, ezután a konyhában elvégezte további teendőit. Kevéssel tíz óra előtt a dadus ellenőrizni akarta a kis Charlie hogylétét, ám
a gyermek ágya üres volt.
Bement hát Mrs. Lindbergh hálószobájába, arra gondolva, az asszony magához vehette a kisfiát, majd amikor ott sem találta a bébit, mindketten a könyvtárszobába siettek, de az olvasásba belemélyedt férfi sem tudott semmit a gyermek hollétéről.
Az apa felrohant a gyerekszobába, ahol a kiságy körül saras lábnyomokat, a nyitott ablak párkányán pedig egy borítékot talált. A nyelvtani és helyesírási hibáktól hemzsegő, meglehetősen rossz angolsággal megírt levélben az elkövető többek között arra kérte az apát, hogy ne értesítse a rendőrséget, és várja meg a további instrukciókat.
Az eltűnt kisfiú körözvénye - Fotó: FBI.gov
Ekkor Charles Lindbergh először a gondnokot riasztotta, majd elővette az egyik vadászpuskáját, és a két férfi tüzetesen átfésülte a ház közvetlen környezetét. Negyed óra sikertelen kutatást követően a kétségbeesett apa végül telefonon értesítette a rendőrséget.
Az évszázad bűnténye
A kiérkező rendőrök a bűntény helyszínétől mintegy hatvan méterre egy házilag összebarkácsolt - a család és a személyzet tagjai számára addig ismeretlen - létrát találtak, ám azonosítható ujjlenyomatot nem sikerült rögzíteniük.
A Charles által a gyerekszoba ablakpárkányán megtalált levélről megállapították, hogy valószínűleg német anyanyelvű ember írhatta, aki angolul meglehetősen gyatrán és helytelenül fejezi ki magát. Az ismeretlen 50 ezer dollárt kért, megjelölve, hogy a pénzre milyen címletekben tart igényt. A levélíró továbbá azt is állította, hogy a gyerek életben van, egészséges, valamint kilátásba helyezte, hogy 2-4 nap múlva jelentkezik, és megjelöli azt is, hová kéri a pénzt.
Az első zsarolólevél - Fotó: FBI.gov
A sajtóban azonnal bombaként robbant a hír: "az évszázad bűnténye, eltűnt a nemzeti hős kisfia!" Rövid időn belül újságírók, politikusok és közismert személyiségek mellett bámészkodók serege lepte el a ház környékét.
Nem kellett sokat várni az emberrabló jelentkezésére sem: március 5-én újabb két levél érkezett az ismeretlen zsarolótól, ám ezekben már nem ejtett szót a gyermek állapotáról. Ekkor a rendőrség a nyomravezetőnek 25 ezer dollár jutalmat ajánlott fel, amit a család további 50 ezerrel egészített ki, és bár a 75 ezer dollár nagy mozgósító erő volt - az Egyesült Államok hamarosan a százmillió magánnyomozó országává vált -, mégsem történt előrelépés az ügyben.
A sajtó az évszázad bűntényének kiáltotta ki az esetet - Fotó: History.com
A kétségbeesett apa - annak dacára, hogy a rendőrség nyomatékosan megkérte a szülőket, hogy ne tegyenek magánlépéseket - ekkor nyilvánosan üzent az elkövetőnek: személyesen akarja felvenni vele a kapcsolatot.
A nyilvános bejelentést követően újabb levél érkezett: az eredetileg 50 ezer dolláros váltságdíj összegét immár 70 ezer dollárban állapította meg a zsaroló.
Az elképesztő nyilvánosságot kapott ügy az alvilág fantáziáját is megmozgatta: a leghíresebb maffiafőnök, az akkor épp adócsalásért börtönbüntetését töltő Al Capone személyesen üzent a kétségbeesett apának: minden követ megmozgatva segít a kisfiú megtalálásában, amennyiben szabadon engedik. Ajánlatát természetesen nem fogadták el.
A ház falához támasztott létrán juthatott be a házba az elkövető - Fotó: Crime Museum
Titokzatos éjszaka a temetőben
A bébi eltűnéséről tudomást szerzett egy New York-i nyugalmazott tanár, dr. John Condon, aki március 8-án a Home News napilapnál feladott nyilvános újsághirdetésben ajánlotta fel segítségét a család számára. Ezt követően a Lindbergh-család újabb levelet kapott a zsarolótól, majd egy erősen idegen akcentussal beszélő férfi hívta fel telefonon az apát.
A váltságdíjat követelő telefonáló a közvetítői státuszú dr. Condonnal éjszaka, a bronxi temetőben akart találkozni. Bár a rendőrök a váltságdíjként átadott bankjegyek számát feljegyezték, Lindbergh megtiltotta a hatóságnak, hogy figyeljék őket, így csupán a tanár elmondása alapján lehetett tudni, hogy az önmagát Johnnak nevező emberrabló elkérte az eredetileg meghatározott, 50 ezer dolláros váltságdíjat, dr. Condon pedig a kisgyermek pizsamájával, illetve egy lezárt borítékkal tért vissza, melyben a gyermek állítólagos holléte szerepelt, miszerint a bébi a kikötőben egy Nelly nevű hajón van épen és egészségesen.
A hajót megtalálták, ám a gyermek sehol...
A nyugalmazott tanár, dr. John Condon közvetítőként vett rész az eseményekben - Fotó: Crime Museum
Apró kezecskék
Az ügy május 12-én újabb fordulatot vett, amikor a Lindbergh-háztól mintegy 5 kilométerre egy teherautó állt meg az út mentén, a sofőr pedig egy falevelekkel betakart gödörre lett figyelmes - a föld alól csupán két apró kezecske látszott ki. A levelek alatt egy oszlásnak indult, állatok által alaposan megcsonkított, fehér ingecskébe csavart apró holttest feküdt.
Charles Lindbergh a trentoni halottasházban - a fogak állása és a jobb lábán összenőtt ujjak alapján - személyesen azonosította kisfia holttestét.
Az orvosszakértői vélemény szerint a halál oka koponyaalapi törés volt, amit egy, a fejet ért erős ütés okozhatott. A halál valószínűsíthető időpontjaként a gyerekrablás idejét állapították meg, és a kisfiút feltételezhetően még azon az éjszakáján el is temették.
Egy falevelekkel betakart gödörben találtak rá az apró testre - Fotó: FBI.gov
Hogy szándékos gyilkosság történhetett-e, vagy véletlen baleset okozhatta a bébi halálát, az sosem bizonyosodott be. Tény, hogy a sürgősséggel elvégzett boncolást követően - Lindbergh határozott kérésére - a gyermek testét azonnal elhamvasztották.
Árulkodó bankjegyek és kérdőjelek
Bár az FBI emberei a váltságdíj átadását követően nagy erőkkel nyomoztak Bronxban és környékén, sokáig nem volt előrelépés az ügyben, mígnem 1934. szeptember 15-én egy benzinkutas feljegyezte egy náluk tankoló autó rendszámát, melynek sofőrje olyan tízdollárossal fizetett, amelyet az előző évben - a váltságdíj kifizetéshez használt bankjegyként - kivontak a forgalomból.
A bejelentést követően a rendszám alapján a nyomok a kék szemű, erős akcentussal beszélő, 35 éves Bruno Hauptmann, német származású ácshoz vezettek, aki feleségével és kisfiával akkoriban New York egyik nyomornegyedében, Bronxban élt.
A dr. Condon által adott személyleírás alapján készített fantomkép, és az 1934. szeptember 19-én letartóztatott Bruno Hauptmann (jobbra) - Fotó: FBI.gov
A házkutatás során Hauptmann garázsának különböző rejtekhelyeiről mintegy 14 500 dollár került elő; a bankjegyek sorozatszámuk alapján abból a váltságdíjból származtak, amit a Lindbergh-házaspár fizetett ki dr. Condon közvetítésével a gyermekért. A helyszínen faanyagot is találtak, melyről a vizsgálat kimutatta, hogy megegyezik a gyermekrablás helyszínén talált létra alapanyagával, valamint a rendőrök a bronxi fatelepi vásárlás számláját is megtalálták az ácsnál. A házban találtak tovább súlyosbították Haupmann helyzetét: az ács hálószobájában a szekrény oldalára fel volt írva dr. Condon neve és telefonszáma.
Bár Hauptmann határozottan tagadta, hogy köze lenne a bébi elrablásához és meggyilkolásához, sorsát megpecsételte, amikor Charles Lindbergh és dr. Condon is felismerni vélte a hangját, mindemellett a szakértői vélemény szerint a zsarolólevelek helyesírási és nyelvtani hibái egyaránt magyarázhatóak voltak német származásával.
Az sem szólt Hauptmann mellett, hogy többrendbeli betöréses rablás miatt - hazájából a büntetés elől menekülve -, potyautasként érkezett az Egyesült Államokba.
Az első írásszakértői vizsgálat Hauptmann kézírása és a zsarolólevélben szereplő betűk egyezőségét mutatta ki - Fotó: FBI.gov
Minden bizonyíték ellenére az ügyet folyamatosan árgus szemekkel figyelő sajtó kétségbe vonta Hauptmann bűnösségét. Több újságíró feltette a kérdést: honnan tudhatta vajon egy tettét együl elkövető bronxi bevándorló, hogy Lindberghék mikor és meddig maradnak a nyaralójukban? Vajon honnan tudhatta, hogy szokásukkal ellentétben nem csak hétvégén, hanem hétköznap is fent lesznek a hegyekben?
Időközben arra is fény derült, hogy a gyerekszoba ablakán lévő zsalugáter elromlott, nem lehetett bezárni - ezt vajon honnan tudhatta Hauptmann? Felmerült bennük annak a lehetősége is, hogy a nyomozás sikertelensége miatt csupán egy megfelelő bűnbakot kerestek, ezért - a német Hauptmannra terelve a gyanút - a rendőrök csak bizonyítékokat kreáltak.
Az újságírók annak a véleményüknek is hangot adtak, miszerint valaki belülről segíthetett a tettesnek. Ez utóbbi lehetőséget korábban a rendőrség sem zárta ki, ám bizonyíték hiányában elvetették az ötletet.
Az évszázad több sebből vérző pere
Az 1935. január 2-án, New Jersey-i állambeli Flemingtonban megkezdett, a média által az "évszázad perének" nevezett tárgyalást hatalmas sajtóérdeklődés kísérte.
Tudni kell, hogy a tárgyalás a világháborút megelőző általános németellenes hangulatban zajlott.
Bruno Hauptmannt, a német bevándorlót a Lindbergh-bébi meggyilkolásának gyanújával tartóztatták le - Fotó: Crime Museum
Hauptmann minden vádpontot egyértelműen tagadott; még kínvallatásokkal sem tudtak beismerő vallomást kicsikarni tőle, ártatlannak vallotta magát az utolsó percig.
Charles Lindbergh mindvégig óriási önfegyelmet, higgadtságot tanúsított a bírósági tárgyalásokon. Az összes tárgyalást feszült figyelemmel ülte végig, felesége, aki mindössze kétszer jelent meg a bíróság előtt - férjéhez hasonló módon - erős önuralommal tette meg vallomását.
A vádlottnak nem sok esélye volt, hogy tisztázza magát: a beidézett tanúk többször visszavonták, módosított vallomásaikat. Hauptmann kirendelt védőügyvédje, Edward J. Reilly pedig sokszor gintől részegen, felkészületlenül jelent meg a tárgyalásokon, védencére mindössze rövid védőbeszédet szánt.
Charles Lindbergh a tárgyaláson mindvégig higgadt volt - Fotó: FBI.gov
Hauptmann vallomásában azt állította, hogy a pénzt egy Fisch Izidor nevű barátja hagyta nála (aki bizonyíthatóan a gyermekrablás napján igényelt útlevelet, és hamarosan el is utazott Drezdába), az eljárásba bevont független írásszakértő pedig azt állapította meg, hogy Hauptmann kézírása nem egyezik meg a zsarolólevélben szereplő írással.
És bár csupán közvetett bizonyítékok szóltak ellene, az esküdtek olyannyira meg voltak győződve a vádlott bűnösségéről, hogy alig tizenegy óra alatt el is ítélték, így a bíróságon február 13-án kimondták Hauptmannra a halálos ítéletet, a villamosszék általi halált.
A korabeli sajtó a tárgyalás minden szakaszáról tudósított - Fotó: History.com
Maradnak a kérdőjelek
Mindezek ellenére az újságírók továbbra is megkérdőjelezték a büntetőeljárás során feltárt bizonyítékok hitelességét, sőt egyenesen úgy vélték, hogy azokat, vagy azoknak egy részét maguk a rendőrök kreálták. Még az elnök felesége, Eleanor Roosevelt sem volt meggyőződve arról, hogy megfelelő döntés született:
„Nem rokonszenvezem Hauptmann-nal, de az embernek fel kell tennie magának a kérdést: mi van akkor, ha ártatlan ember állt a bíróság előtt?” - nyilatkozta a halálos ítéletet követően Mrs. Roosevelt.
Franklin D. Roosevelt elnök felesége, Eleanor is kétségeinek adott hangot Hauptmann elítélésével kapcsolatban - Fotó: History.com
A halálos ítélet végrehajtását ugyan többször is elhalasztották - egyszer meg is borotválták, mégsem vitték el a vesztőhelyre - ám végül 1936. április 3-án reggel egy papot kísértek Hauptmann cellájába. Miután meggyónt, elfogyaszthatta utolsó bőséges reggelijét, mely grillcsirkéből, hasábburgonyából, olajbogyóból és cseresznyés süteményből állt. Míg villamosszékbe csatolták, rémült tekintettel mindvégig az ártatlanságát hangoztatta, és a kivégzése előtti pillanatokban többek között még kijelentette: "Tudom, Önök azt gondolják, hogy ha meghalok, ezzel feledésbe merül az ügy, mint ahogyan az ember egy kiolvasott könyvet becsuk."
A Lindbergh-ügy azonban évtizedek múltán sem merült feledésbe, máig vitatott kérdés maradt, hogy Hauptmann ártatlanul halt-e meg.
Sokan és sok kérdést tették fel akkor és azóta is: vajon valóban Hauptmann volt a gyermekrabló? Vagy talán csak a zsaroló lehetett? Esetleg csupán tettestárs volt? Vajon helyes ítéletet hozott a bíróság? Az ügyben rejlő ellentmondások, mellényúlások számos feltételezésre adnak okot. Ha Hauptmann ártatlan volt, ki lehetett a valódi tettes? Egyesek vélemények szerint a Lindbergh-bébi sokkal inkább otthon elszenvedett baleset áldozata lehetett, és maga Charles Lindbergh szervezte meg az állítólagos rablást, hogy a baleset ténye rejtve maradjon, így nemzeti hősként mentesüljön a bébi családi baleset által bekövetkezett halála miatti szégyentől, és a felelősségre vonástól.
Charles Lindbergh és felesége - Fotó: Biography.com
Akárhogy is történt, az évszázad rejtélyes, szövevényes bűnténye a krimiirodalmat és a filmművészetet egyaránt megihlette: a kisgyermek tragikus története inspirálta például Agatha Christie Gyilkosság az Orient Expresszen című regényét, melyből az elmúlt évtizedek során számos filmes adaptáció készült.
Ezek mellett két világhírű alkotást jegyez a filmtörténet: 1976-ban a Lindbergh-bébi elrablása című filmben a zseniális Anthony Hopkins keltette életre Bruno Hauptmannt, 1996-ban pedig Isabella Rossellini főszereplésével mutatták be Az évszázad bűnesete című filmet, mely szintén a Lindbergh-bébi titokzatos eltűnését vitte vászonra.
Györgyi Mónika
