Tizenhét verzió után egy álom hozta világra a Valan-t. Mitől más egy közép-kelet-európai bűnügyi történet mint egy amerikai, jó-e nyomasztani a nézőket, milyen öt nap alatt negyven színészt meghallgatni és csontig hatoló hidegben forgatni? Interjú.
Bagota Béla - Fotó: Pfeffer Attila
Magyarországon szokatlan, hogy egy forgalmazó már azelőtt egy film mögé áll, mielőtt az elkészült és leforgott volna. Hogy történt ez a VALAN esetében?
Amikor a Filmalap 2017 őszén elfogadta a forgatókönyvet, és megkaptuk a gyártási támogatást a Mozinet már jelentkezett, hogy őket érdekelné egy ilyen bűnügyi film. Miután elolvasták a könyvet, azt mondták, hogy szeretnék forgalmazni a filmet, kezdjünk el egyeztetni. Ez még a 2018 februárjában kezdődő forgatás előtt megtörtént. Egy első film esetén ez egy ritka alkalom és lehetőség. Az a tapasztalatom, hogy magyar filmek kapcsán a forgalmazók majdnem mind körülbelül ugyanazokat a közhelyeket pufogtatják. Majd eladja a trailer, a plakát, a rendező, egy arc, erre rájön a netes forgalmazási stratégia, ennyi. A Mozinet próbált a kezdetektől más irányokban is gondolkodni. Amikor megnézték az első vágottat, Böszörményi Gábor, a Mozinet vezetője azt mondta, másra számított a forgatókönyv kapcsán. Szerinte sokkal jobb, sokkal inkább az érzelmekre ható anyag lett, mint ahogy azt eredetileg gondolta.
A megvalósítás miatt, vagy esetleg annyira más lett időközben a film?
Részben a megvalósítás miatt, részben pedig azért, mert más találkozni egy már kész filmmel. Mi majdnem szó szerint a könyvet forgattuk le, nem is volt lehetőség arra, hogy improvizáljunk vagy eltérjünk tőle. Amikor a Szacsával (Szalai Károly, vágó) vágtuk a filmet - és neki elég komoly tapasztalatai vannak a vágás terén, mint például a Testről és lélekről - , azt mondta, ez az a film, amit nem lehet máshogy vágni, mint ahogy eredetileg meg volt írva. A snittsorrend is szinte előre kiadta magát már ott a forgatáson. A forgatókönyv eredetileg műfajibbnak tűnhetett, sokkal erősebben hordozta azt a thrilleres zsánerkódot, ami inkább a nyomozás fordulatait, izgalmait hordozta magában. Ami végül a filmben erősebben hat, mint a forgatókönyvben, az a film gyomorba vágó drámaisága, a főszereplő nyomozó személyes érintettsége a bűnügyben. Ennek nagyon fontos kulcsa volt a megvalósítás, ezen belül főleg a főszerepet alakító Krisztik Csaba személye. Nagyon jól tudta hozni ezt a zárt, indulatvezérelt, a haragját nehezen kezelő karaktert, akit elkezdenek bedarálni az események.
Krisztik Csaba - Fotó: Mozinet
A film záróképe, amivel a nézőt végül elengeded a moziból, már eredetileg is megvolt a fejedben?
A film záróakkordja már kezdetben ott volt a forgatókönyvben. A nézőre szeretném bízni, hogy mit gondol a végén. Nem azért, mert nem merek állítást tenni, hanem mert egy ilyen film esetében fontos, hogy a néző tudjon dönteni. Ő maga érezzen valamit, és ne azt, ahogy én egy szövegkiemelővel kiemelem, mit kellene átélnie.
A forgatókönyvön mennyi ideig dolgoztál?
A könyv megírásáig nagyon kanyargós út vezetett. Korábban, már a Főiskolán is szinte mindig krimiken dolgoztam, mindenáron azt szerettem volna csinálni. A Filmalap indulásakor is egy sorozatgyilkosos thrillerrel pályáztam, ami a Valannak valamiféle pandant-ja lett volna: szikrázó, napsütéses forró nyáron játszódott volna egy lakótelepen. Azon a környéken, ahol felnőttem, a rákoskeresztúri panelrengetegben. Ez végül nem készült el. Később dolgoztam egy misztikus krimin egy csodatévő gyermekkel a középpontban, ráadásul ugyanabban az évben, amikor Mundruczó Kornélék már megkapták a támogatást a Jupiter holdja előkészítésére, a Filmalap részéről pedig azt éreztük, hogy a mi könyvünkből emiatt nem lehet film.
Aztán volt egy pillanat, amikor úgy döntöttem, egy abszurd vígjátékra hajazó filmet szeretnék csinálni, amiben egy lelkisegély-szolgálatnál dolgozó fickó szuperhősnek képzeli magát, és bevonódik azokba az ügyekbe, amikkel kapcsolatban felhívják - ami ugye tabu, teljességgel tilos, hogy személyes kapcsolatba lépjen az áldozattal, vagy azzal, aki felhívja. Ez abszurd, skandináv típusú vígjátékként indult, mint amilyen mondjuk az Ádám almái. Egy külföldi utazásunk során ezt elmeséltem a producernek, Kántor Lacinak, és ő nagyon biztatott. Egy hónap múlva aztán összeállt a fejemben - mi más, mint - egy bűnügyi sztori ebből az ötletből. Teljesen elvetettem az abszurd vígjáték vonalat, és elkezdtem dolgozni egy misztikus krimin, amit beadtunk a Filmalaphoz - ez volt Az utolsó hívás. A film télen játszódik a hegyek között egy bányavárosban, ahol egy leszakadt ex-bányarégióban lelkes önkéntesek próbálnak fenntartani egy lelkisegély-szolgálatot. Volt benne egy misztikus szál, de annyira nem illett végül bele az összképbe, hogy kezdtem azt érezni, csak csavargatok egy történetet, amiben nem érzem az igazi áttörést.
Pont ebben a periódusban rendezőasszisztens voltam a Rossz versekben, és amikor a téli etap forgatásáról visszamentem írni, körülbelül egy hónap volt a könyvem leadásig. Ekkor volt egy álmom, és másnap úgy keltem fel, hogy felhívtam Kántor Lacit és Hegedűs Bálintot a Filmalapnál, hogy van egy új ötletem. Ez egyelőre csak egy érzet, amin el szeretnék indulni, félre fogok dobni mindent, amin eddig melóztunk, de van egy kép a fejemben, amin el tudok végre indulni. Egy hónap múlva letettem a könyvet, megszavazták, hogy menjen tovább fejlesztésen - innen indult el a Valan története, attól kezdve pörögtek fel igazán az események. 2017 szeptemberéig összesen 17 verziót írtam. Ez azt jelenti, hogy nagyjából hetente megírtam egy új változatot.
Bagota Béla - Fotó: Szőke Dániel
Mit álmodtál?
Maga az álom egyetlen kép volt. Egy hóangyal a földön, amit egy kislány hagyott maga után. A kislány hirtelen eltűnik, az angyal a hiányának a jele. Ezzel párhuzamosan beugrott egy motívum, amint egy férfi hazatér régi szülővárosába. Tél van, leszáll egy buszról, megérkezik egy helyre, ahol senki nem tud róla semmit, de ő mindent tud a helyiekről. Elkezd utánamenni, hogy mi történt a kislánnyal, aki a hóban feküdt. Ennyi volt az egész, semmi más.
Mi volt az, ami miatt végül mégsem a Valan legelső verziójából született meg a film?
Annak volt egy nagyon erős közege és lüktetése egy kis, szekta-szerű közösséggel és lelkisegély-telefonszolgálattal, és ehhez a misztikus szál egy olyan időbeli paradoxont tett bele a történetbe, amit nem tudtam feloldani. Ez volt a legerősebb eleme a történetnek, de rá kellett jönnöm, ez csak egy ötlet, amit megpróbálok ráerőszakolni egy közegre. A két elem, az ötlet és az atmoszféra nem fordult be egymásba mint az építőkockák, hanem folyamatosan ütötték egymást, én pedig egy idő után azon kaptam magam, hogy nem a probléma megoldásán dolgozom, hanem belemenekülök különböző háttértörténetek írásába. Ezek teljesen elvitték a fókuszt, és egyszer csak ott álltam, hogy tulajdonképpen már nem látom a saját történetemet ebben. Végül azt kellett belőle kidobni, ami a legjobb ötlet volt, ami a legjobban tetszett, de meggyilkolta az egészet. Ha az a film elkészült volna, az olyan lett volna, mint egy rossz Shyamalan-film, miközben olyannak kellett volna lennie, mint egy régi, jó Shyamalan-filmnek.
A film eredetileg itt játszódott volna Magyarországon egy bányavárosban, az erdélyi helyszín mikor került a képbe?
Nekem a sztori írása közben az atmoszféra miatt mindig a legnagyobb segítség az, ha előttem van a tér és a közeg, amiben játszódik majd a film. Az első filmtervem a keresztúri panelrengeteg volt, arra volt megírva és adaptálva a történet. A második terv, a misztikus krimi a Szúnyog-sziget, más néven a Népsziget világába ment volna bele a Marina-parttól egészen a hajléktalan szállóig. A Valanban pedig eredetileg Nógrádot vagy Salgótarjánt láttam magam előtt. Aztán Kántor Lacival elkezdtünk beszélni magáról a hóról, hogy akár a helyszínen pótoljuk a havat, akár utólag digitálisan tesszük bele, egyrészt nagyon drága lenne, másrészt nem is nézne ki jól ilyen keretek között. Mindenképpen olyan helyszínt kellett találnunk, ahol eleve van hó. Mivel Kántor Laci kolozsvári, elég hamar adódott a megoldás, hogy Erdélybe kell menni, ott kezdtünk helyszínt keresni.
Számomra fontos volt, hogy maga a kisváros egy völgybe legyen ékelve, köré legyenek húzva a hegyek. Kifejezetten olyan helyet kerestem, ahol ha bent vagy a katlanban, elvész a horizont. Laci Balánbányán forgatta 1998-ban a főiskolai diplomafilmjét Álombánya címmel, Maia Morgenstern főszereplésével. Ő javasolta Balánbányát, és amikor 2017 márciusában először odamentünk, életemben először voltam Erdélyben. Balánbányára egyetlen út vezet a hegyek között Csíkszentdomonkos után. Mikor beérkeztünk a városba, abban a pillanatban tudtam, hogy megvan a helyszín, itt kell forgatnunk a filmet. Szénné is fotóztuk, majd amikor hazajöttünk, a fényképeink és a Google alapján feltérképeztem a várost. Így összeállt bennem egy városkép, hogy melyik jelenetet, pontosan hol kellene forgatni, és mindez nagyon sokat segített az írásban.
Krisztik Csaba - Fotó: Mozinet
A képi világnál mennyire tudtad pontosan előre, hogy mit akarsz viszontlátni? Garas Dániel, operatőr az első választásod volt, tudtad, hogy ezt vele akarod csinálni?
Hamar megvolt a fejemben, már a lakótelepi thrillert is együtt csináltuk volna, ha az leforog. Tudtam, hogy mivel elsőfilmes vagyok, rutinos, tapasztalt ember kell mellém, akiben megbízom, szakmailag és emberileg is. Vele dolgoztam asszisztensként már a Swingben is, ahol láttam, hogyan próbálja a történetmesélést szolgálni, és ami nem egy mellékes szempont, hogy a Valanhoz olyan fizikumú, stramm, jó állóképességű ember kellett, akit nem fúj el a szél az első hegyoldalon.
Danival több szempontból is ellentétesek vagyunk, de - talán épp emiatt - nagyon jól ki tudjuk egészíteni egymást. Remekül tud érvelni, és kiválóan el tud bizonytalanítani, pont ezzel képes volt arra, hogy felülvizsgáljak bizonyos elemeket, és alaposan végiggondoljak mindent. Sok operatőr abba a hibába esik, hogy az a vizualitás, amit egy filmhez megtalál, nem feltétlenül a filmet szolgálja, inkább egyfajta showreel-gyártásba indul el. Jól néznek ki önmagukban a képek, de végül nem a történetet, nem a film narratíváját szolgálják. Dani nem showreelt akar gyártani egy filmből. A Valanban a kompozíciók az adott szituációval együtt maradnak meg a nézőben.
Vele kapcsolatban sok mindent elmond az egyik első beszélgetésünk. Volt a fejemben egy előkép a filmről: mivel ez egy egynézőpontú történet, és Péter az abszolút főszereplőnk, mi lenne, ha úgy lenne elmesélve, mint a Saul fia: kézikamerával követnénk Pétert, vele fedeznénk fel ezeket a tereket, az ő szemszögei lennének dominánsak, hogy ő mit lát. Dani ült, hallgatott, aztán visszakérdezett: akkor miért is kell ezt nekünk az erdélyi hegyekben leforgatni? Miért nem megyünk ki, és forgatjuk le itt, az utcasarkon, ha nem is akarunk totált adni? Hozzátette, hogy ő eleve nem hisz az ilyen típusú dogmatikusságban. Egyetlen szabályszerűnek tűnő dolog volt, amit javasolt, és ezt hellyel-közzel tudtuk is tartani: tiszta közelije csak a főszereplőnek, Péternek legyen, csak olyan esetekben adjunk más szereplőről, amikor egy igazán pregnáns pillanata van az adott személynek a nyomozás közben. Akkor menjünk közel valakihez, amikor Péter is közel van valakihez. Pusztán azért, mert valakiről a klasszikus plánozás miatt kéne adnunk egy közelit, csak úgy ne adjunk.
A stáb nagy részénél ragaszkodtál a már régóta a szakmában lévő kipróbált, bevált és ismert nevekhez, de a színészek esetében mintha az ellenkezőjére törekedtél volna. Friss, nem bejáratott, nem ismert, eddig nem látott arcokat látunk szinte minden szerepben. Mennyire volt ez tudatos választás, azon túl, hogy a kétnyelvűség eleve bizonyos kényszer szülte feltételeket is szabott?
Ahogy a forgatókönyvírásnál sokat segített a helyszín megtalálása, olyan sokat segített a színészek, és leginkább a főszereplő kiválasztása is. Ha megvan egy stabil, fix pont, onnantól sokkal könnyebb valamit ráépíteni. Krisztik Csabát egyrészt színházi élményeimből táplálkozva választottam, másrészt láttam őt korábban castingon. Az utolsó hívás nulladik változata idején még Trill Zsolt volt a fejemben, de abban a pillanatban, amikor az egész átváltott a Valan erdélyi történetébe, hamar nyilvánvaló lett, hogy egy másik karakterről van szó, és hiába ajánlgattak másokat, tudtam, hogy Csaba kell. Kitartottam mellette, még úgy is, hogy az első castingon szinte sehol nem volt az az energia, amit a Horváth Csaba-féle darabokban láttam nála. Bejött, és olyan volt, mint egy kisdiák, aki meg akar felelni valami külső erőnek. Volt egyetlen pillanat, amikor elgondolkodtam azon, hogy biztosan ő kell-e vagy én csinálok-e valamit rosszul. Felhívtam telefonon, elmondtam neki, hogy semminek nem kell megfelelnie, ő pedig bevallotta, hogy a korábbi castingélményei miatt fogta vissza magát, mert a magyar filmesek mindig a visszafogottságot, a civilséget kérték rajta számon. Elmondtam neki, hogy ez nem az a történet, nagyon hiszek benne, az ő erejében, meg fogjuk csinálni. Utána hozta is azt a hihetetlen energiát, amit korábban láttam benne.
Az erdélyi casting esetében tudtam, hogy autentikus arcok kellenek a filmhez. Megnéztem filmtettes, sapientiás kisfilmeket, Kántor Lacival rengeteg fotót átnéztünk, ő eléggé ismeri a kinti felhozatalt, és azt is tudta, ki rutinos, ki kevésbé az. Miután Csaba biztosan megvolt, a Filmalaptól pedig megkaptuk a támogatást, 2017 novemberében kimentünk az erdélyi castingra. Körülbelül negyven erdélyi színészt hallgattunk meg, akiket már előzetesen leválogattunk. Öt napunk volt rá, hogy megjárjuk Kolozsvárt, Marosvásárhelyet és Sepsiszentgyörgyöt. Mivel Csabát nem tudtuk magunkkal vinni, meg kellett tanulnom a teljes főszerepet. A feleségem volt bent velem a castingon, csak benne bíztam, és ő vette fel a jeleneteket. Öt nap alatt, az utazások mellett napi tizenkét órában castingoltunk. A végén teljesen ki voltam facsarva, feküdtem a hotelben, és azt éreztem, egyszerűen nem tudok fölkelni, de mosolyogtam, mert már akkor kilencven százalékban tudtam, kiket akarok a filmbe. A behívott színészek közül sokszor a legkevésbé rutinosakat választottam, mert karakterükben ők passzoltak egy adott szerephez. Óriási kihívásoknak kellett őket kitenni. Ott van például Meszesi Oszkár, aki Marosvásárhelyen színész, és nem igazán játszott még filmben. Őt egy dadogós, román rendőr szerepére kértem fel, ami már önmagában a nyelvi része miatt is egy baromi nehéz szerep.
Miután minden színészt kiválasztottunk, egy egyhetes próbafolyamat során végigmentünk a nagyjeleneteken - addigra teljesen megnyugodtam. Tudtam, hogy kockázatosak a döntéseim, de többek között pont azért, mert a színészek jórészt ismeretlenek filmvásznon, senki nem fogja tudni megmondani, ki kicsoda ebben a történetben. Ez egy krimiben nagyon sokat számít. Ezt a filmet már csak azért is érdemes volt megcsinálni, hogy Csaba, vagy bármelyik más, határon túli színész ezek után lehetőséget kapjon, hogy szerephez jusson, forgathasson. Sajnos a romániai magyar színészek sokszor a két szék között a pad alá esnek: magyar filmbe nem igazán hívják őket, román filmbe pedig legfeljebb valamiféle egzotikumként, kisebb szerepekbe. A Valan ilyen szempontból maximálisan az ő filmjük.
Tollas Gábor és Krisztik Csaba - Fotó: Mozinet
Egy rövid jelenet erejéig érinted a filmben az 1989-es romániai forradalmat. Miért érezted úgy, hogy ennek benne kell lennie, úgy, hogy közben maga a forradalom inkább csak háttérként szerepel?
Ezekben a jelenetekben nem a történelmi folyamat izgatott, már csak azért sem, mert nem gondolom, hogy ezt a történetet annak kellene elmesélnie, aki 2017-ben volt kint életében először Erdélyben. Engem mindig a karakterek érzelemvilága és a történet mozgatórugói izgatnak. Romániáról mindig az jutott eszembe, hogy ott a rendszerváltás vérrel és halálos áldozatokkal járt, durva összecsapásokkal együtt zajlott le. Belementem a forradalom ábrázolásába, de nem a történelmi események, hanem inkább a történtek emberi szegmense érdekelt. Egyetlen egy dolgot éreztem jónak az egészben - ez lehet, hogy részben a skandináv krimik miatt ágyazódott be -, hogy összekapcsolok egy bűncselekményt azzal, ami a történelem fősodrában történik. Egy ilyen kaotikus helyzetben a kislány sokkal könnyebben tűnik el, mint ha mondjuk egy csendes játszótéren veszne nyoma egy hétköznapi pillanatban. Nem a forradalom menete érdekelt, nem ezt akartam elmagyarázni, hanem hogy az események fókuszában ott van egy kisfiú, aki fel sem fogja, mi történik, és igazából nekünk pont annyit kell megértenünk ebből, mint amennyit ő maga ért meg, miközben az eltűnt húgát keresi.
Kicsit sajnálom, hogy végül nem tudtuk megmutatni, hogy a szülők hogyan próbálják megtalálni a kislányt. Ahogy összefognak a helyiekkel, és megpróbálják felkutatni a gyereküket miközben a hatóságok nem tudnak reagálni, mert tulajdonképpen a hatóságok megszűntek ebben a közegben és időszakban. Éppen menekül az előző klientúra, és épül föl az új, teljességgel közömbösek az iránt, hogy egy kislány eltűnt. De ez amúgy is egy másik történet lenne.
Ez mi miatt maradt ki?
Filmidő miatt.
A forgatókönyvben még megvolt?
A tizenhét verzióból az első hétben még benne volt, utána már nem, nem fért volna bele. A másik ok, hogy nem igazán szeretem a flashback-szerkezeteket, és a múltat csak flashbackekben tudtuk volna megmutatni. Kevés film esetében működik, hogy a flashback nem döccent ki a jelenből, hogy nem hátrafelé, hanem előre viszi a cselekményt. Már ilyen rövid megfogalmazásban is necces volt, hogy hogyan fogalmazzuk meg a film elejét, míg végül Szacsának lett egy ötlete. Én egyáltalán nem akartam flashbacket, lineárisan akartam mesélni a sztorit, de valahogy mégis fontos volt látnunk, mi történt a kislánnyal, úgyhogy elkezdtük kutatni azt a pontot, ahol még az elején vissza tudunk menni, és végül megtaláltuk. Egyetlenegy helyen van flashback a filmben, ott, ahol kell. Úgy akasztja meg az időt, hogy utána új röppályára állítja a filmet.
Mennyire fontos neked, hogy hány nézőhöz jut el a film?
Nekem nagyon.
Nem érzed úgy, hogy magad ellen dolgoztál? Hogy kevésbé voltál kompromisszumkész ahhoz, hogy a film szélesebb nézőközönség számára is vonzó legyen?
Sok mindenben olyan, mintha ellene mentem volna, és nem egy amerikai film másolatát akartam megcsinálni. Minek az? Abban az amerikaiak épp eléggé jók is. A bűnügyi zsáner egy erős dolog, amire lehet építkezni, és hiszek abban, hogy el lehet mondani érvényes közép-kelet-európai történeteket ebben. Bűnügyi filmeket, amelyek esetében, ha a néző épp arra vágyik, megkapja az izgalmat, a fordulatokat, magát a nyomozást és a krimit is, közben mégis van egy olyan drámai rezonancia, ami a miénk, amire tudunk reflektálni, és át tudjuk élni ezeket a problémákat. Lehet, hogy ezek nyomasztanak minket, és értem, hogy a néző nem feltétlen a nyomasztásra vágyik a moziban, de mégis hiszek ennek a megtisztító erejében. Hogy valamit hozzám tud tenni, valamit tud adni. Valami olyan energiát és érzelmet, amit be tudok építeni az életembe, és egyfajta útmutatásként továbbvihetek magammal.
Györgyi Mónika
